Ars poetica


A város mindig pogány, csak a természet vallásos. A kövek világpiacán elfogy az ember, elkopik az eszményiség, de mindig felhalmozódik a forradalom, a bűn és sok lesz a halál. A városok nagy pazarlók. A kultúra hamis üressége alatt eltékozolják az egészséget, a csendet, az áhítatot, a mélységet és a hitet. Nem látszik tőlük az ég, kopott, fáradt fénnyel sorvad fölöttük a nap, a csillagok csak emlékezetben ragyognak, levegőjük pedig olyan, mintha a Halál szennyes szőnyege lenne rajta kiterítve. Ezért a városokban nem hallatazik a lélek szava, az ihlet fínom reszketését összetöri a kövek és utcák durva láza, a harangszó nem jut el a lélekhez s az Isten nyomait szétdúlja a gőgös és gazdátlan bűn. Nagy kultúrák idején az emberiség azért menekül vissza a természetbe, hogy megtanuljon újra csodálkozni, alázatosnak lenni, megteljék ismét egészséggel, a gyermekség üde, töretlen áhítatával. A városban minden csupa ember. A természetben minden zsoltár, amely Istenhez emel, Istenre mutat. Vajjon ki nem érezte volna, hogy az örökkévalóság pitvarában áll, midőn ránézett a tengerre? Vizeinek rengetegében ezer kis hab-melódia zeng fel, az ég mély kékjében fehér felhő-himnuszok keringenek, a tenger-síkon szabadon feszíti szárnyait s megnagyúl a gondolat, a messzeségből elébe fut az ég lehajló ölelése és viszi a képzeletet, a gondolatot a végtelenség az időtlenség zsámolyára, ahol kezdődik a leborulás! Vajjon ki látott már messzebb, mint midőn beletekintett egy kis virág sziromszemébe s ennek halk, de mély virágfényén át meglátta a Gondviselés világot tartó, örök tényét? Vajjon kinek volt ünnepélyesebb, tisztultabb pillanata, mint a természet szombat-estéin, mikor csendbe öltöztek az utak, a fákon bíboros pompát öltött az alkony, a hegyekre rászállt az ég, a csillagok keze hímezni kezdte rajtuk a roppant éjszakák árnyékait, a levegőn pedig valami édes merengés bágyadt végig. S mindenütt csend, vágyódó, duzzadt csend, mintha minden dallal csordulásig telt orgona lenne, amelyre csak érintés kell, hogy megáradjon... Mert holnap vasárnap lesz!... S vajjon az ember saját mélységének tengerszeméből mikor tükrözte fel tisztábban és fönségesebben az Isten gondolatát, mint midőn öntudatára ráesett a tenger, a hegy, az ég, a vihar, a napsugár és az éj s ezek mögül saját kicsinységének alázatán át világgá vallotta az Istent!? A természetnek ez a fenséges bizonyító ereje valami csodálatos associativ megnyilatkozással párosul. Ha hegyen járunk, melyikünknek nem jutna eszébe, hogy az emberiség nagy hegyei: Olympus, Capitolium, tudás, hatalom hegye összeomlottak, de állnak az Isten hegyei, amelyekről elindultak az Isten üzeneteinek nagy prófétái. Ha erdőben járunk, ki nem érezné, hogy az erdő lelke a magány, a csend, a hallgatás. A léleknek is ez a lelke s minden nagy dolog a világon ebben a bensőségben készül és érlelődik. Ha fák mellett haladunk el, ki ne érezné, hogy a fák jók, hűségesek; a fák testvérek, és a magyar fák! Az olasz fa művészet. A német fa erő. A francia fa stílus. Az angol fa hatalom. Az orosz fa titok. A magyar fa történelem. Van benne valami az evangéliumi fákból: csupa ünnep, nagyszerűség, méltóság és fájdalom. (Dr. Brisits Frigyes: Isten nyomaiban – 1927)



ars poetica